Sok szeretettel gratulálunk Lesko Zarának a tokiói Chanbara Világbajnokságon elért csodálatos eredményéhez. Zara, büszkék vagyunk Rád!
És hogy milyen élményekkel tért haza Zara, olvassák el az élménybeszámolójában:
Azt tartja a mondás, hogy aki kezébe veszi a kardot, szörnyen veszélyes hatalomhoz jut, nem csoda, hogy ezért a mágikus erőért évezredeken keresztül folyt a harc. Az ősi Japán szimbolikus szamuráj kardja és a japán dob szelleme feltámad.
Hurrá, Tokió! Mielőtt belekezdenék a kalandom leírásába, szeretném, ha megismernétek a Chanbara történetét, miről is szól ez a sportág.
A legendák szerint az első szamurájkardot, a katanát még a 7. században készítette Amakuni, a híres mester Yamatoban. A háborús évszázadok során 900 és 1450 között a kard szerepe átalakult, és alkalmazkodott a harcokhoz.
E kard egyszerre a japán harcos lelke és szelleme, szimbolizálva a japán hagyományok mindenkire vonatkozó szigorú hatalmát. Ma már inkább sport formájában és bottal helyettesítve él az aido harcművészet részeként.
A Chanbara tehát ezt a két világot egyesíti egy káprázatos előadásban: a kimért és csendes dinamikájáról híres japán harcművészet a japán dobok ritmusára reagál, összeolvasztva a japán kultúra legjelentősebb elemeit. Az egyedien megformált kard, a katana legendáját helyezi a középpontba, ahogyan az átalakítja viselőjét és felruházza őt félelmetes képességekkel. A kard hatalma feletti veszélyes harc történetét meséli el.
A Sports Chanbara a múlt század 70-es éveiben született, de gyökerei a 4. századig nyúlnak vissza. Valójában a japán középkor katonai hagyományaiból és vívóművészetéből született, amelyet a felkelő nap harcosai tették ismertté az egész világon. Ezeket, amellett, hogy ismerik a kézi harci technikákat, arra képezték ki, hogy abszolút ügyesen bánjanak különféle fegyverekkel, mint például a tőrrel (Tantō), a rövid karddal (Kodachi vagy Wakizashi), a hosszú karddal (Katana), a lándzsával (Yari), az alabárddal (Naginata) vagy a bottal (Bō).
Két évvel ezelőtt egy osztálytársam révén részt vettem az első Chanbara edzésen, ami nagyon megtetszett. Mivel senkire semmit nem erőltetett az edző, viszont bátorított mindenben, az edzéseknek meg is lett az eredménye. Egy hónapon belül serleggel érkeztem haza, igen, egy harmadik díjjal. Annyira büszke voltam, és ez egy nagy lökést adott, hogy érdemes folytatni. Végre valaki észrevett bennem is valamit. Igen, Figei Tibor volt az, aki biztatott és látott bennem harci szellemet. Ezek után kezdődtek a komolyabb edzések és az országos versenyek! Néha bizony üres kézzel, de a legtöbbről éremmel érkeztem haza. Olyan városokban, mint Trencsén, Prága, Frýdek-Místek, ahol évente vannak ilyen sportesemények. Eddig 3 arany-, 7 ezüst- és 7 bronzérmet sikerült szereznem, tegyük hozzá, két év alatt! De a legnagyobb meglepetés augusztus végén ért, mikor az edzőm úgy döntött, bekerülök a szlovák válogatottba. Nagy megtiszteltetés 14 évesen Szlovákiát reprezentálni. Pár hétre rá édesanyám és az edzőnk úgy döntöttek, részt vehetek a számunkra legfontosabb eseményen. Irány a tokiói Chanbara Világbajnokság! Sírtam...! Vártam, és eljött a nagy nap. Én, aki még repülőgépen nem ült, és távol sem volt soha az otthonától, most belevágtam egy rettentő hosszú útba.
December 11-én 6 órakor autóba ült a Szlovákiát reprezentáló 9 tagból álló csapat, és útnak indultunk! Két órán belül már a Liszt Ferenc repülőtéren várakoztunk a gépünkre, ami először Shanghajba repített minket, majd ott átszálltunk a tokiói járatra. Ez összesen 21 óra utat jelentett! A tokiói reptérről még 4 órát utaztunk a szálláshelyünkre. Megérkeztünk épségben, egészségesen. Az otthoniak fellélegeztek . Mi pedig pihentünk kicsit, mert nyolc óra eltérés volt Szlovákia és Tokió között. Este elmentünk vacsira és megcsodáltunk pár helyet! Másnap városnézésünk volt a Yoyogi parkban, ahol tanúi voltunk egy esküvőnek! Hihetetlen szép templomok, építmények, gyönyörű tisztaság mindenhol, viszont a karácsonynak semmi nyoma. Bevásároltunk, és este várt az első bemelegítő edzés. Megijedtem! 25 állam, 700 sportoló és mind tökéletes mozgással, mint a robotok! Erősek voltak! A franciák, olaszok, japánok hihetetlenül magabiztosan meneteltek. Azt hiszem, bepánikoltam. Minden este beszélgettem anyummal, mindegy hány óra volt, de szükségem volt rá. Megértettem és hirtelen felfogtam, milyen messze is vagyok. Ő tartotta bennem a lelket, és mondta, hogy mindenki üdvözöl, és mindenki kíváncsi, hogy vagyok. Ezúton is köszönöm Bussányi Tímea tanító néninek, Farkas Zsuzsa osztályfőnökömnek, Csilla néninek, az 1-4-es és 5-9-es tanároknak, a konyhavezető néninek és szakács néniknek, takarító néninek, szóval mindenkinek, hogy érdeklődֲött és biztatott a távolból. Köszönöm az osztálytársaimnak is, akik rámírtak, és a kis videókat is, amiben üdvözöltek. Szombaton, 14-én este kezdődött a fő ceremónia, ahol 25 államot üdvözöltek a 48. Chanbara Világbajnokságon, beleértve minket is. Ez az a sport, amelyben mindenki egy célért harcol, és nincsenek kivételezések vagy kirekesztés. Mindenki közös célért harcol közösen.
Másnap volt a fő edzés és a szemináriumok is. Este még vacsoráztunk és pihentünk, mert reggel jött a nagy nap. Vasárnap nyolc órakor (Rimaszombatban 02:00) megkezdődött a csapatok felosztása, ki kivel harcol, milyen kategóriában. Előtte még egy közös tornagyakorlatot mutattunk be a többi sportolóval, ezt úgy hívják: Kihondosa. Lélegzetelállító volt, ahogy 700 sportoló egyszerre mozdult. A Kihondosa kötelező volt, azon felül még két fajta harcművészetben vettem részt. Tudni kell, minden harcban 2 résztvevő van és max. 2perc van rá. Három bíró van jelen, és zászlókkal döntik el, ki volt a jobb. A Kihondosában, amiben gyengébb vagyok, elértem a világon a 10. legjobb helyezést. Nem fogtam fel, hogy 66 résztvevőből a csoportomban a 10. legjobb vagyok. A csapattársam viszont ezüstérmes lett. Első ezüst a csapatban, fantasztikus volt! Később még szereztünk 2 bronzérmet, ami nagyon nagy dolog. Szépen zártuk az estét, ám nagyon fáradtan. Hétfőn hivatalosak voltunk egy Sajonara partyra, amire az összes sportoló hivatalos volt: Sensei Hosokawa Dojo partynak hívják. Finom ételek, finom teák és sok idegenül beszélő ember.
Kedden búcsút intettünk Tokiónak, de mivel csak este indult a gépünk, még picit szétnéztünk a városban. Este indultunk el Tokióból Shanghajba, Shanghajból pedig már irány a budapesti repülőtér. Reggel 5:53-kor szállt le a gépünk. Anyuék vártak, sírt, azt hittem, el se enged többé! Mindenkinek hoztak Kofolát, Horalkyt, hogy érezzük, hazaértünk , igaz még Budapestről is haza kellett érni, de az a 1,5 óra az előző 20-hoz képes már csak egy hosszú pillanat volt. Hazaérve mindenki azt várta, hogy a jetleg miatt fáradt leszek, de én este nyolcig csak meséltem és meséltem és meséltem! Nyolc után pedig mély álomba zuhantam. Ajánlom mindenkinek, hogy egyszer az életben látogasson el Japánba. Szóval, hurrá Tokió, hurrá világbajnokság! Ha jól alakulnak a dolgok, jövőre a 49. Chanbara Vilagbajnokságon is ott leszünk. Amennyire féltem, annyira élveztem ezt az idegen országot, ahol még angolul is alig tudnak és minden valami kis kütyüre működik, amire csak japánul van minden ráírva. Japán, én így szeretlek!